A SZERETETÉRT SEMMIT SEM LEHET TENNI. UGYANIS, HA BÁRMIT IS TESZÜNK AZ ÉRDEKÉBEN, SZERETET HELYETT CSAK JUTALMAZÁST KAPUNK...

Ars poetica

 

Ars-poetica

Az "Ars poetica" írásom célja, hogy mielőtt még felkeresnél, ráláthass arra a gondolkodásmódra és életszemléletre, amivel nálam találkozhatsz. Ezért főként ne a leírt szavakra koncentrálj, helyette inkább azok mögöttes tartalmára próbálj meg ráérezni. Ha ez megtörténik, máris egy lépéssel közelebb kerülünk egymáshoz anélkül, hogy meglátogattál volna. És ez fontos. Mert az igazi változás titka mindig abban rejlik, hogy két ember képes-e egymással találkozni. Szabadon, félelmek nélkül…

 

 

 


 

 

Szüntelen feszengtem. Soha nem az érdekelt, hogy mások mit gondolnak a világról, hanem az, hogy én magam váljak bizonyossá az Igazságról. Így aztán nem fogadtam el semmilyen eszmét, de egyiknek sem álltam ellen, és nem hódoltam be szaktekintélyeknek, bár meghallgattam őket.

Mivel mindig is felfedezni akartam nem pedig tanulni, ezért állandóan kíváncsi voltam és folyton figyeltem. Hol a gondolataimat, hol az embereket, hol pedig az utcát.

És láttam…

- Hogy amikor a gondolatok és a cselekvések egymásnak ellentmondanak, az mindig fájdalmat és szenvedést teremt... 

- Hogy napjaink bölcsei csak ugyanazokat a sémákat ismételgetik, és nem látják mennyire középszerűek és kicsinyesek...

- Hogy azok az emberek, akiknek mindenük meg volt, mégis, a pénztől és a kényelemtől való függésük miatt mennyire boldogtalanok voltak... 

- Hogy azok életét pedig, akik szegénységben tengődtek, a gyűlölet és a harag emésztette fel... 

- Hogy azok, akik Istenbe vagy a tudományba kapaszkodtak, cselekvésüket a tekintélyelvűségből fakadó szolgasága határozta meg...

Egy szó, mint száz, az elmúlt tíz év alatt igen sok emberrel találkoztam már. És attól függetlenül, hogy mindegyikük más és más valaki volt, ennek ellenér mégis volt bennük valami közös. Folyton azon ügyködtek, hogy minél mélyebben elrejtőzhessenek fájdalmaik és gyötrelmeik mögé. 

Ilyenkor mindig volt egy furcsa érzésem. Lehet, hogy van bennünk „valaki”, aki a fájdalom és a szenvedés rétegei alatt tuljadonképpen jólérzi magát? „Valaki”, akik szándékosan és készakarva nem engedi, hogy bátran és nyitott szívvel egymásra mosolyoghassunk, mert ha ezt tennénk, véget érne az uralma? És ha igen, „ki az”, vagy „mi az”? 

Így aztán roppant mód  kíváncsi lettem. Ugyanis bizonyos voltam abban, ha egyszer sikerül megtalálni és mélységeiben megérteni ármányos cselszövéseit, melyek segítségével hatalmát fenntartja, végre egymásra nevethetnénk. Tisztán, szabadon, és félelmek nélkül.

Mert élnie kell bennünk a „dallamnak”, hogy az élet örök és szabad…

 

 

VÁRLAK SZERETETTEL!